Emlék.

 Legutóbb, és legélénkebben június 21-en emlékeztem
vissza az általános iskolámra és azon belül is a zenei
tagozatra.
Történt ugyanis, hogy szereztem egy koncertjegyet a
Zeneakadémiába Budapestre, a Japán-magyar művészek
estjére.

A koncert csodálatos volt, és közben csak úgy
záporoztak a gondolataim. Miközben hallgattam a
Nyíregyházi Leánykórust, visszaemlékeztem azokra az
időkre, amikor a mi énekkarunk adta elő ugyanazokat a
Kodály-kórusműveket, mint ok, ill. kettőt közülük, és
mennyit gyakoroltuk a ezeket a műveket mielőtt
előadtuk volna, és hogy akkoriban gyerekfejjel mekkora
nyűgnek tűnt, hogy hétköznap mindig ott kellett
maradni hatodik órában énekkaron előadásra gyakorolni,
miközben a nem zeneiseknek, azt hiszem normálosoknak
hívtuk akkor őket, vidáman futhattak hazafele.
Most a koncerten ez elenyésző negatívumnak tűnt, és
helyette a pozitív élmények hirtelen felértékelődtek,
az hogy mennyire jó érzés volt felkészülten szerepelni
a színpadon, ahol az egész énekkar egy emberkent
lélegzett, és együtt mindent beleadott a sikerért.
Előttem van a kép, amikor szinte tapintható az előadás
előtti drukk, és látom Török Attiláné Zsóka nénit,
ahogy a közönségnek háttal némán suttogja, mit kell
tennünk, melyik számmal kezdjünk, és mintha egy picit
remegne a karmesterpálcát tartó keze, mielőtt kezdést
int.
Aztán a dörgő taps, a jó munka öröme és az
elégedettség.
Arra is élénken emlékeztem, mennyire ügyelt rá Zsóka
néni, hogy egyik szólam se érezze magát
alacsonyabbrendünek a másik mellett, és hogy
mindegyiknek mennyire fontos a szerepe a kórusban,
mint nagy egészben. Ez a tinikorban előforduló
önértékelési zavarokon is segített.
Miközben a nyíregyházi lányok kristálytisztán
énekeltek, olyan szépen, mintha hangszerek szólaltak
volna meg a torkukból, visszaemlékeztem, hogy a tiszta
éneklést Zsóka néni is nagyon fontosnak tartotta, és
rájöttem, hogy azóta vagyok 'allergiás' a hamis
hangokra, miután ott megszoktam a tiszta éneklést, és
a későbbi tanulmányaim során -nem zenei pályát
választottam-  nem értettem, hogy ezért az
igényességemért néha miért néztek rám furcsán  a
csoporttársaim, és mások. /Persze az is lehet, hogy
kicsit túlzásba vittem a dolgot../

Rájöttem, hogy ezeket az élményeket melyen eltemettem
magamban, de ez a koncert visszarepített az időben, és
jó volt megint átélni őket.

 Az emlékek felidézése mellett ez a koncert arra is
rávilágított, hogy  manapság az egész élet mennyire
csak a pénzről, a gyors, eldobható dolgokról, zenéről
szol, és hogy az ember lelkéhez nagyon ritkán fér
hozza olya értek, mint egy ilyen, amikor az ember
mindent átértékel, és elkezdi becsülni az igazi
művészeket, és egy kosza gondolat erejéig meg a tv-jét
is képes lenne kidobni, ami ezt a silány értékrendet
közvetíti nap mint nap.

Akkori tanáraink az értek megbecsülésére neveltek,
bármilyen közhelynek is tűnik ez a mondat, és avval a
ténnyel is későbbi más  osztályokban, iskolákban
szembesültem, hogy minket is jobban megbecsültek, mint
válogatott gyerekeket, ami az önbizalmunkat is
megalapozta.


Czuczor Alexandra
(alt. isk. tanuló 1979-1987)