Visszaemlékezés

Emlékszem életem első évnyitóján, - az 1-es számú Általános Iskolában - milyen izgatottan kerestem az óriási tömegben az én leendő osztályfőnököm. Szüleim mutatták meg, s valahogy szeretet volt első pillantásra. Marika néni(Gáncsos Gáborné), azt hiszem döntően befolyásolta felnőtt életem, hiszen akkor érlelődött meg bennem, hogy én csakis gyermekekkel szeretnék foglalkozni, ha majd egyszer nagy leszek. Így is lett.

Nem voltam egyszerű eset a kis érzékeny, ragaszkodó lelkemmel, hiszen ha valami ok miatt egy-két napot távol maradt tőlünk, sírva fogadtam a helyettesítő tanárt.

A következő 2 évben is egy Marika nénit kaptunk osztályfőnökünknek(Nagy Józsefné), aki egy fokkal tán szigorúbb volt már, de hát amikor a 9 éves diák osztályzatot hamisít az ellenőrzőjébe (ilyenek is megtörténtek) vagy nem tanulja meg a „szőlő”-ről szóló fejezetet környezet órára, netalán otthon felejti a tesi cuccát, kell is a keményebb szó.

Ha belegondolok, nem is értem, hogy van az, hogy a kedves, vajszívű Marika néniket minden óra elején hátra tett kézzel, csendben vártunk(ritka kivétel azért néha biztosan akadt).

Akkor még elég volt a szó…Vagy a pad mellett térdeltetés?

Felsőbb osztályba lépve végre nekem is kezdett nagyobb lenni a szám, az orosz órákra „fújj,fújj ruszki” felirattal papírokat készítettünk ki a padunkra. Ugyanis míg az alattunk lévő évfolyam már németet tanult, mi kihúztuk az orosszal nyolcadikig. Akkor ezt sérelmeztük.

Szegény Deli Lászlóné mi mást tehetett a lázadó kis fiatalokkal…az igazgatóiban kötöttünk ki, és következmények nélkül, de leszegett fejjel távoztunk.

Ötödik osztályban Péter bácsi osztályfőnökösködött, majd a magas létszám miatt ketté választották az osztályt, az egyik felében maradt Péter bácsi, minket pedig Tóth József vett át.

Viszont mi továbbra is egyek maradtunk, együtt kirándultunk végig. Hiszem, hogy az osztály minden tagja máig emlékszik arra a csillebérci kirándulásra, ahol a lányok már középiskolás fiúk „barátságát” keresték s ezt a mi osztályunk fiai igen csak zokon vették.

Péter bácsi és Jóska bácsi mosolyogtak a tini lányok flörtjein.

A torna óra már más volt. Ha Péter bácsit-t az előző osztály felhúzta, tuti, hogy vörös fejjel jött be hozzánk, és akkor jaj volt nekünk, ha bármin elnevettük magunkat. Futás, fekvőtámasz, akkor jó, ha izzadsz.

Jóska bácsi kemény, katonás de mégis vicces, olykor ironikus technika órákat tartott nekünk. Az osztályfőnöki órák valahogy így végződtek: „Egyéb óhaj, sóhaj, kérés, kívánság, panasz vagy bármi egyéb? … Nincs? … Viszontlátásra!” Már amennyire vissza tudom idézni, ahogy áradt belőle a szó.

Véletlenül sem hagynám ki emlékezéseim sorából Zentai Csaba tanár urat, aki pályakezdő tanárként került iskolánkba.

Történelmet tanított nekünk, s barátnőm minden órára szorgosan készült, hogy a kegyeit keresse. Én kevésbé követtem a példáját, így az órák elejét izzadó tenyérrel és kalimpáló térdekkel izgultam végig, ahogy szépen, vontatottan a naplót nagyon megfontoltan lapozgatva mondta, hogy: „nézzük csak…kinek kellene felelni…ki is legyen, ki is legyen”…és hopp, kimondta az én nevem.

Kustos Marika nénihez és az ő varázscsizmájához csak rövid ideig volt szerencsénk nyugdíjba vonulása előtt. Emlékszem amikor ilyen-olyan rendezvények alkalmával rengeteg baracklekváros kenyeret hozott az órára. Milyen jól is esett! Kár, hogy az ilyen szívüket-lelküket a jövő fiatalságáért áldozó pedagógusok már egyre kevesebben vannak.

Változik a világ.

Azt hiszem ez a rengeteg nagyszerű emlék, aminek csak egy kis töredékéről írtam, és kedves tanáraim nevelő-szerető ereje mind-mind adott valamit, valami pluszt az életemre, ami emberré tett, s megtanított a tiszteletre. Felnőttet és gyermeket tisztelővé.

Szabó Csilla