Olyan egyszerű és mégis nehéz
1957. szeptembere nagyon sok ember, gyermek számára igen szomorú tanévkezdés volt. Az én akkori kicsi lelkemet nem a politika miatt történt események árnyékolták be, hanem a beteg édesapámért való aggodalom. Ennek ellenére igen nagy izgalommal készültem az első osztályba. Izgalmamat fokozta, hogy vadonatúj iskolában kezdtem meg tanulmányaimat.
A még rendezetlen iskola udvarán sok-sok óvodástársammal együtt vártuk a TANÍTÓ NÉNIT és a tanévnyitót. Bennünket, kicsi elsősöket előre ültettek a tornapadokra, jelezve, hogy még csak most kezdődnek az igazi iskolás évek.
Melkovics tanító néni vezetett be az írás, olvasás és betűvetés rejtelmeibe. Talán az ő igazi szeretete indított el azon az úton, amely az általános iskolás éveket felejthetetlenné tette számomra.
Később ez az iskola szinte az életteremmé vált. Édesanyám itt kezdett dolgozni, s én reggeltől estig az iskola falai közt vagy az udvaron tartózkodtam. Sok-sok diákcsíny résztvevője is voltam. Az iskola épületében lakott Mészáros Gyurka és Zsuzsa, Bíber Jutka, a közelben Stenszky Gábor és jött még Csala Bálint Poór Kati, Gaál Attila. No így együtt jó csapat voltunk. A pincétől a tetőig mindent bejártunk. A pince labirintusában hatalmas bújócskákat játszottunk.
A legszebb emlékeim mégis az iskolai tanórákhoz, tanárokhoz, diáktársaimhoz kötődnek.
Kedves emlékem marad a kis „piros szalag”, amelyet negyedévenkénti úttörő csapatgyűlésen adtak át a példás magatartásért. Mi az iskolába fekete köpenyben, fehér gallérral és kisdobos- vagy úttörőnyakkendőben jártunk. Erre tűzték fel a kis szalagot, amelyet az arra érdemes tanuló kapta, s ezt a következő negyedéves értékelésig hordhatta.
Ebben az iskolában tanultam meg korcsolyázni, Gaál Attiláné segítségével. A salakos pályát télen fellocsolta – szépen hizlalta a jeget -,majd szerzett valahol cipőre szerelhető korcsolyákat, s mi eshettünk-kelhettünk. Persze a jég esti söprése a mi dolgunk volt.
Poór Laci bácsival a pincében fúrtunk-faragtunk technika órán, majd később Török Éva tanár néni varrni és főzni tanított. A vele készített görögdinnyekompótnak az ízét máig a számban érzem. A művészettörténet szépségére és a népi kincseink értékelésére is ő nyitotta fel szememet. Gyűjtőmunkánk során igazi múzeumot hoztunk létre az iskola falai között. A felső zsibongó kicsi termében (akkor a rajzteremhez kapcsolódó kicsi szertár volt) a rokkától a fazekas edényekig sok-sok tárgyi emlék volt megtalálható. Mi ezeket szépen leltároztuk, s közben hallgattuk Éva néni meséjét a sámánokról, az egyes tárgyak használatáról, a magyarok őstörténetéről és sorolhatnám, mi mindenről.
Osztályfőnököm Dr. Fábsits Imréné volt, számomra akkor a legszebb ember az iskolában. Máig tudom, mely pedagógiai módszerek, mozdulatok az övéi a munkámban. Az ő kedvéért tanultam, hogy megdicsérjen, hogy örömet szerezzek Neki. (Így lettem ötödik osztályban először kitűnő tanuló).
Ilyen visszaemlékezést olyan egyszerű és mégis nehéz megírni, hisz röpködnek az emlékek az ember előtt. Annyi mindenről és mindenkiről kellene említést tenni. Tóth József igazgató úrról, akit csak igen nagy szeretettel, tisztelettel és hálával emlegethetek, hisz Neki köszönhetem azt a munkahelyet is, amely egész életemnek oly meghatározó és boldog része. Diáktársakról, akikkel együtt másztuk meg Sirok várát, vagy először léptük át a magyar határt és a többi szép élményről. A reggeli koránkeléseket, amikor a meleg pékségből vittük kiskocsin a kiflit és árultuk társainknak, a megmaradt 5 fillérekből pedig kirándulásra gyűjtöttünk.
50 év telt el azóta. Sokan elmentek közülünk. Az akkori új iskola, ma ismét felújítva új iskolának számít. Ma a gyermekem tanít itt és az unokáim járnak azokba a termekbe, ahol én voltam iskolás. Bízom benne, hogy ez az iskola legalább annyi élményt, szeretetet, törődést ad majd nekik, mint adott nekem, amelyből egy életen át táplálkozni tudtam. Köszönöm.
„Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint”
Tapolca, 2007 szeptember 6 Varga Károlyné
Söveg Edit