Visszaemlékezés

Elgondolkodtató az 50 éves évforduló hallatán, hogy már az édesanyám is, aki 1954-es születésű, itt járta a nyolc osztályt. Én 19 éve végeztem, de azt mondhatom, hogy élénken élnek bennem az emlékek. Az, hogy én még a rendszerváltás előtt jártam és végeztem, nem hagyható figyelmen kívül a történtekben.

Édesanyám szeretett volna zenei osztályba íratni, de elutasítottak azzal, hogy nincs ritmusérzékem, így maradt a normál osztály. Később egyébként mindig is éreztették a tantestület tagjai, hogy a zenei osztály az elit közösség, ott a tanulmányi átlagok is magasabbak voltak.

Emlékszem, mindig sok osztály volt. Évfolyamonként legalább három és mindegyikben 25-30 tanuló volt. A szünetek utáni sorakozónál alig fértünk el az akkor még létező árkádok előtt. Füttyszóra gyülekeztünk és kettesével állva oszlopokba rendeződve egymás után vonultunk be.  Mi egyébként kísérleti osztály voltunk a tekintetben, hogy már negyedik osztályban a megfelelő szaktantermekbe „vándoroltunk” óráról órára ellenben más alsós osztályokkal, akiknek egy kötött termük volt.

Az elsőt még a régi 3-as számúba jártam, de másodiktól már – miután a Béke utcába költöztünk – ide jártam. Osztályfőnököm és napközis tanárom nevére is emlékszem: Szabó Károlyné és Lóránt Józsefné. Utóbbival nem szimpatizáltam, miután a napköziben délután négy után többször ott fogott, mert nem volt kész a matek házim. Szigorúak voltak és kíméletlenek a mai liberalizált világból nézve. A harmadikra nem nagyon emlékszem, de negyediktől átvette az osztályt az a Mitterstiller Józsefné – Ili néni – akivel az akkori felsőbb évesek ijesztegettek és akinek az osztály minden tagja nagyon sokat köszönhet. Ő vitt végig bennünket és bátran állíthatom, hogy azt a szellemi táplálékot, amit tőle kaptunk, kevesek adták volna át. A rettegett orosz órák is mindannyiszor osztályfőnöki órákban fulladtak, hogy valahányszor megpróbálja ágrólszakadt tanítványainak életszemléletét, mindennapjait jó irányba vinni. Nálunk ugyanis az osztálylétszám arányát tekintve igen sok volt a rossz körülmények között élő, csonka családban nevelkedő tanuló. Az oroszórákból az utolsó öt percben foglalkoztunk a nyelvleckével, aminek a végén mindig elhangzott az elmaradhatatlan fenyegetés: „ Jövő órán egész órán felelünk, szódolgozatot írunk „ Ezt nem lehetett nem komolyan venni, de mégis csak nagy ritkán váltotta be, mindig az életről, napi politikáról beszélt nekünk. Tartottunk tőle, de tiszteltük és szerettük őt. Később aztán, hetedik nyolcadik felé, már kialakította magában azt a fajta differenciálást, ami szerint beskatulyázta az osztály tagjait. A jobb családban nevelkedő és ennélfogva általában jobban is teljesítőket- köztük engem is -  külön padsorba ültette, akikben a gimnáziumi, középiskolai továbbtanulás lehetőségét látta. Velünk szemben minden tekintetben nagyobb elvárást támasztott. Ismerte mindenki családi hátterét, szüleit. Legvégül megemlítem, hogy mindenkinek „elrendezte” a továbbtanulás kérdését. Nem volt olyan, hogy valakit a gyenge tanulmányi eredménye ellenére legalább egy szakiskolába ne vettek volna fel.

Mindenképpen fontos megemlíteni, hogy az akkor még virágzó úttörőmozgalomnak milyen lélektani ereje volt. „  Akinek rossz lesz a bizonyítványa , nem lesz felavatva úttörőnek! „  Nem is tudtunk volna elképzelni ennél nagyobb szégyent, ezért aztán még a gyengébbek is igyekeztek, amennyire tudtak. Arra emlékszem, hogy sokat kellet próbálni az avatásokra.  Engem és néhány osztálytársamat aztán negyedik végén, a nyári szünet első hetében elküldtek a badacsonylábdi őrsvezetőképző táborba. Nem semmi volt egy hétig 10 évesen reggeli tornával és gyülekezővel indított napon egész nap dalokat tanulni, feladatokat megoldani a szülőktől elszakítva. Utána viszont majdnem végig őrsvezető voltam. Bár nálam az őrsgyűlések „csak” délutáni focicsatákból, beszélgetésekből álltak, szerettünk összejönni és iskolán kívüli dolgokról beszélgetni. Külön fiú- és lányörs  volt ugyanis. Az egyenruhának és a nyakkendőnek igenis tekintélye volt, büszkén viseltük, még ha a hat, illetve tizenkettő pontot nem is mindig tartottuk be. Szakkörök, délutáni iskolai elfoglaltságok akkoriban még nem voltak annyira divatban, de az indokolatlan hiányzások, lógások késések sem voltak jellemzőek.

Egyébként a fegyelmezés és a fegyelem jellemző volt az akkori időkre. Akár Péter bácsi testnevelés órái, akár Farkas Tanár Úr fizika óráira gondolok, mindig tudtuk hol, kinél mit lehet. Nem szóltunk vissza, nem szemtelenkedtünk és nem is rendetlenkedtünk az óráin, mert egyből repült a kulcscsomó. Ica néni ( Szabó Zoltánné ) magyar órái pedig meghittek és szelídek voltak, oda sohasem mentünk be félve. Ica nénit azóta is a legtöbben második osztályfőnökünknek tekintjük. Szeretett bennünket és törődött velünk. Mi pedig nagyon szerettük Őket. Pongrácz Vali nénit, aki egyszerűen, de érthetően, elmagyarázta a történelem leckét, Kustos Marika nénit, a „hétmérföldes” csizmájával repített bennünket földrajz órán, vagy Vígh Józsefné Zsuzsa nénit, aki mindig engedékenyebb volt torna órán, mint Péter bácsi. Vagy Tóth József tanár úr, aki keményen megkövetelte a technika órák előtt és után a köszönést: Jó napot kívánok!

Maga az épület is mindig különös hatással volt rám. A végére bejártam minden pontját, még a pincébe, a kazánházba is lejutottunk, otthon éreztem magam minden zugában, minden termében, szerettem oda járni nap, mint nap. A nagy udvar nyújtotta szabad rohangálás, az őszi mogyoró gyűjtés a szünetekben, mind adtak valami megmagyarázhatatlan pluszt az életre.  A tornatermi öltöző egyedi hangulata, ahol egymás ugratása, szekálása volt a leggyakoribb elfoglaltságunk mind fontos gyermektársadalmi momentum volt. Itt csiszolódott a közösség a legkönnyebben. Egyébként is sok energiát fordítottunk egymás csúfolására, de ezek sohasem rossz indulatú ugratások, inkább játékok voltak. A hetedikes, nyolcadikos osztálykirándulások, az azokon kialakuló első szerelmek is felejthetetlenek mindmáig. Összetartásunk példanélküli volt még a lányokkal is tisztelettudóan viselkedtünk.

Nehéz összeszedetten emlékezni, sokszor csapong az ember, ha szárnyalnak a gondolatai, de summázva az emlékeket, azt mondanám, hogy most gondolkodás nélkül elkezdeném előröl az egészet. Nem csak a gondtalan gyermekkor emléke mondatja ezt velem, sokkal inkább az, hogy törődést, gondviselést kaptunk tanárainktól és úgy általában a felnőtt társadalomtól. Nagyon sajnálom, hogy ma már nincs az ifjúság intézményesen úgy összetartva, mint akkor volt. Akkoriban az iskola  nem pusztán a tanulás színtere volt, szó szerint a második otthonunk, ahol sokak olyan értékeket kaptak, olyan példákat láttak, amiket otthon nem. Én életem végéig jó emlékkel gondolok vissza az ott eltöltött hét évre, és büszkén mondom ki, hogy az 1. számú Általános Iskola diákja voltam. Tanáraim többségének - akik zömmel már nyugdíjasok - az utcán találkozva boldog üdvözléssel köszönök, Ők is kivétel nélkül megismernek ennyi év elteltével is. Külön öröm, ha néhány szóban lehetőség nyílik beszélgetni azokról a szép évekről, amik sajnos már mögöttünk vannak, de nem múltak el nyomtalanul.

Remélem, ezzel a néhány sorral sikerült gazdagítanom az iskolánkra oly jó szívvel emlékező táborát!

Szabó Sándor