Az általános iskolai évek kihatása a felnőtt életre

Bizony sokszor úgy alakul az életünk, hogy a gyermekkori vágyainkat, álmainkat különböző élmények és emberek hatására csalfa módon lecseréljük, és csak évek vagy akár évtizedek múlva eszmélünk fel, hogy nem is az „álomszakmánkban dolgozunk” vagy talán nem is fogtunk neki soha szenvedélyes vágyaink megvalósításának. Ezek a döntések évek múlva aztán céltalan, frusztrált, gyáva és befásult gondolkodású alkalmazottakat faragnak belőlünk. Pedig ezek az igazi és őszinte vágyak már gyerekkorban megfogalmazódnak mindenkiben, csak sajnos sokszor még nem vagyunk elég határozottak, vagy a körülményeink nem engedik meg, hogy idejekorán a karrierünkkel és önmagunk megvalósításával kezdjünk el foglalkozni. Engem is elkapott egy kósza szellő, ami a középiskolás pápai évek után Budapestre fújt, egész pontosan egy titkárságvezető képzésre… Utána pedig egy ingatlanértékesítési iroda backoffice részlegére. Nincs benne túl nagy perspektíva, tudom, hogy sokkal több ambíció és kreativitás van bennem. Egy ideje elkezdtem egy nagy tátongó űrt érezni valahol a lelkem mélyén: „Én nem olyan munkát végzek, amit 100%-ig élvezek”.

Nagyjából egy éve kezdtem el igazán megismerni önmagamat, amikor egy barátnőm unszolására elkezdtem karaoke bulikba járni. Hihetetlen érzés volt ott állni a színpadon, mikrofonnal a kezemben, emberek előtt! Hétről hétre nyújtani valami produkciót, adni valami újat, szerepelni. Mindig egyre több és több elismerést és bíztatást kaptam a közönségtől és a barátaimtól. Mindig büszkén meséltem mindenkinek, aki a zenei előtanulmányaimról érdeklődött, hogy nem is tanultam soha zenét. „Na jó....hát.... általános iskolában 2. lettem egy népdaléneklési versenyen”… Pedig nem „Z-s” voltam, hanem „B-s”, ugyanis 6 éves koromban, a felvételi napján éppen rekedt voltam és nem kaptam másik időpontot, az aznapi teljesítmény alapján „beskatulyáztak”

A nagyvárosi pörgés, a szorgalmam, a több lábon való állni akarás és a karaoke-s szenvedély miatt kialakult egy másodállásom is, ez pedig a másik nagy hobbim, a műsorvezetés. A szórakoztatás művészete szintén általános iskolás korszakomban kezdődött kifejlődni. Még ma is emlékszem arra a Família Kft paródiára, amit egy iskolanapon adtunk elő a saját osztályunk előtt. Nagyon büszke voltam magamra, ugyanis nemcsak az egyik főszereplőt játszottam, hanem a produceri és a forgatókönyvírói posztot is én töltöttem be. Nem olyan régen aztán elgondolkodtam azon, vajon mikor alakult ki bennem ez a hatalmas éneklési és szereplési vágy. Rájöttem, hogy az általános iskolában kezdődött minden…A nosztalgiázás közben hamar felismertem, hogy az elmúlt 10 évben egy óriási távolság alakult ki az életutam és önmagam között. Egy másik úton jártam eddig, mint amelyiken szerettem volna. Pozitív hozzáállásomból kifolyólag úgy gondolom, hogy soha nincs késő semmihez, csak egyszerűen visszasétálok arra a másik útra, a kellemesebb útra, az ÉN SAJÁT UTAMRA.

Ma már jó fél éve hangképzésre járok egy neves énektanárhoz, illetve egy éve a Budapesti Kommunikációs Főiskola levelező tagozatán kommunikáció-médiatudomány szakos hallgató vagyok, mert fontosnak tartom, hogy minél jobban kiaknázzam azt a lehetőséget, ami bennem rejlik. Egy hatalmas vágyam, hogy úgy éljek, ahogy élni szeretnék. Ez az elhatározás nagyon sok emberből hiányzik… Talán nem tudják, hogy milyen szakmát szeretnének, vagy félnek egy döntéstől, váltástól vagy valami újtól… Már az általános iskolában is elkezdhettem volna komolyabban venni akár a zenét, akár a tanulást, de akkor még nem ismertem önmagamat sem. Ma már tudom, hogy ez az érési és tapasztalatgyűjtési időszak egy nagyon szép és fontos időszak volt az életemben, mert sokkal alázatosabban és bölcsebben tudom végigjárni az utamat. Az útkeresés közben aztán „kénytelen” voltam visszaemlékezni rengeteg szép emlékre és élményre az általános iskolás évekből. Az „Alabárdos” újságszerkesztői múltamra, a Vonyarcvashegyi Újságíró Találkozókra, énekversenyekre, osztálykirándulásokra, sportrendezvényekre, Bárdos napokra…

Amit ma 24 évesen beismerek: életem legszebb és leggondtalanabb 8 éve volt, hiába is vártam olyan nagyon akkor a felnőtt korszakot. Biztos vagyok benne, hogy a „mai fiatalok” mindegyikében rengeteg tettvágy lakozik, és ezeket önmaguk felismerésére, tehetségük kibontakoztatására és komoly vágyaik elérésére szentelik.

Szente Katalin