Üzenet egykori iskolámba

 

Azt mondják, hogy az embert alkotó sejtek hét év alatt folyamatosan lecserélődnek és újaknak adják át a helyüket. Hogy van az mégis, hogy  gyermekkorunkból olyan elevenen, csontig hatóan élnek bizonyos arcok, mozdulatok, gesztusok, helyek, szagok, mondatok. Talán, mert vannak kitüntetett „emléksejtek”, melyeket viszünk és örökítünk életünkben tovább?

Számomra ilyen kitüntetett emlékekkel rendelkezik az én kisdiákbölcsőm, a mai Bárdos Lajos Általános Iskola. A mi gyermekkorunk boldog volt ott, mert szerettünk iskolába járni. Diákcsínyeinket megértően kezelték. Sikereinknek örültek, bánatainkban vigasztaltak. Különórákról nem is tudtunk, legfeljebb, ha nagyon-nagyon gyengén ment valami tantárgy. Nem kellett teperni versenyeken.

De, ha részt vettünk valamifélén, támogattak.

A zenei tagozaton sokat énekeltünk, örömmel. Fújtuk a népdalokat, az áriákat, még ha hamiskás hangok is keveredtek közé. Szívesen rajzoltunk, tátott szájjal hallgattuk az érdekes történelmi leckéket és Betti néni magyar óráin erősen próbáltuk megérteni a versek világát, ami nem mindig sikerült. Nekünk nem volt számítógépünk, Walkman, Play Station, mobiltelefon, egyáltalán telefonunk sem volt otthon. Akkortájt internet sem létezett. A tévé nekünk holtunalmas volt. Csak néha lovagolt be Tenkes kapitánya a képernyőn közénk. Távirányítót sem ismertünk, de minek is lett volna, mert  úgyis csak egy adás volt. Kék egyenköpenyben jártunk és ezért nem látszott, kinek tud szebb ruhát varratni anyukája, ha egy kicsit több pénze volt. Boltban csak a szükséges dolgokat árulták.  Legfeljebb, ha valakinek Csehszlovákiából hozott apukája tornacipőt, netán színes töltőtollat, éreztünk valami furcsa irigységet. Nekünk a világ volt színes, nem a tévé. Ellenben kirándultunk, csavarogtunk, májusban cserebogarakat fogtunk, labdáztunk, tollasoztunk, fára másztunk, nagyokat sétáltunk, olvastunk és egy keveset tanultunk. Soha nem unatkoztunk. Itt-ott egy lefojtott, elharapott szóból tudtuk, hogy a felnőttek világában nem megy minden rendben. Ha azt mondták otthon, hogy erről- arról nem szabad az iskolában beszélni, akkor tudtuk: Ez komoly dolog. Apánkat, anyánkat bajba keverhetjük, ha beszélünk róla. Így az iskola gyermekkorunk félig nyílt világa volt.

Tanáraink is tudták: Vannak tiltott, támogatott és tűrt dolgok. Mi ennek mezsgyéjén éltünk. Például szó nélkül vettük tudomásul, mikor lebeszéltek bennünket az iskolai hittanról. Ünnepi szónoklatokat, papirosízű elvtársi szövegeket percek alatt elfelejtettünk. Mert nem az számított, hogy mit mondtak, hanem ki, és hogyan mondta. Amikor Reindl Gabi néni egy osztályfőnöki órán a napi munkabeosztásról, a jövőbeli feladatainkról, a harmonikus életről beszélt, azt sokáig őriztem és még ma is őrzöm emlékeim között. Fedezete volt szavainak. Nem volt jogainknak miniszteri őrzője, mert tanáraink őrködtek valódi gyermekjogainkon ameddig és ahogy lehetett. És tudtuk, hogy a lehetőségeken belül óvnak és védenek bennünket. A mi oldalunkon álltak. Bizonyosak voltunk abban, hogy szeretnek ebben az iskolában bennünket.

Éreztük, hogy egy bélelt világban vagyunk. S ha bármi katasztrófa ért volna  bennünket, meggyőződésem volt, hogy minden felnőtt ott és akkor, akár az életét is áldozta volna értünk. Ez a tudat többet ért mindennél.

Ezért volt jó nekem itt élni, tanulni. A tárgyi feltételekre, a tantermi körülményekre egyáltalán nem emlékszem. Nem volt fontos akkor ez.

Otthon sokáig még egy lemezjátszónk se volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy megszeressem a zenét. Akkor nem beszéltek esélyegyenlőségről, de adtak esélyt az igazán szépre és jóra. A komolyzene gyönyörűségét ebben az iskolában lopták be a lelkembe, hogy örök zenerajongó legyek és itt segítettek hozzá első olvasmányélményeimhez. Zenei tagozatosként kötelező volt a Vasutas Művelődési Házba, úgy neveztük a VOGÉ-ba , komolyzenei hangversenyre járni. Nyolcadikosként levittük a székeket a terembe és a hangverseny után vissza is hoztuk az iskolába. Egyik gyönyörű tavaszi napon aztán engedve a liget csábításának, hadd ne szépítsem, eltekeregtünk. Sétáltunk. Mámorosan élveztük a délelőtti szabadságot,  Bambit ittunk a restiben. Az egész osztály. Mert úgy az igazi. Két óra múlva mentünk vissza az iskolába. Már állt a bál. Tóth Jóska bácsi ,az igazgatónk szigorú tekintettel nézett bennünket. Lógó orral, lehajtott fejjel vártuk a szidást. Feltette a nagy kérdést : Hol voltatok?  Mély csönd.

Igazgató bácsi újra kérdezte. „Hát nincs senki becsületes gyerek ebben az osztályban, aki bevallaná az igazat?”

Egyik osztálytársam felállt, feszesen kihúzta magát és elkiáltotta:

Igazgató bácsi kérem, jelentem, lógtunk!

Ekkor robbant ki a nevetés, szűnt meg a feszültség. Jóska bácsi alig bírta komolyságát tartani, mi pedig tudtuk, megint megbocsátást nyertünk.

És újra előlről kezdhettünk mindent.

Így hullámzott életünk. Jó és rossz jegyek, örömteli és szomorú pillanatok, rosszaságaink és feloldozásaink egy többé-kevésbé kerek világot alkottak, mert tanáraink ezt kerekké tudták tenni. S, mert kezdettől fogva nagy hatású tanáraim voltak, ezért lettem én is tanár. 

Remélem, hogy hordozok magamban egy kicsit belőlük.

Ez az emlék vitte ebbe az iskolába húgom gyermekét is. S, mert az első napok után már nem szorongatta a kislány kezemet  és ma már csak egy integetéssel búcsúzik  boldog mosollyal rohanva a suliba, tudom, átörökítette az én régi iskolám a  mainak az ő legfőbb értékét: a gyermekszeretet.

Így legyen mindig.

 

Kiss Katalin