Gondolatok az általános iskoláról

Szinte első generációsként, 1965-ben kezdtem az általános iskolát. Így tanítóim és tanáraim nagy része is abból a generációból került ki, akik első pedagógusai voltak az iskolának.

Első osztályban Vesztróczy Kati néni tanított meg a betűvetésre, akire úgy emlékszem, hogy fiatal, karcsú nő volt, és nagyon szépen írt. Akkor el is határoztam, ha nagy leszek, én is úgy fogok írni. (Nem sikerült.)

Harmadik ,negyedik osztályban Bertha Vince bácsi lett a tanítónk. Vele fantasztikus két évet töltöttünk el az iskolában. Több oldal is kevés lenne, hogy leírjam mindazokat az élményeket, melyeket vele együtt szereztünk a két év alatt.

Az első napon mindjárt azzal kezdte, hogy felrajzolta a táblára Nagy-Magyarország térképét, s az ismert mondást aláírta: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”.

Azt mondta, hogy ezt jól jegyezzük meg. Bár akkor még nem értettük, de jól megjegyeztük. Sok év múlva eljött az idő, amikor már tudtuk, hogy miről beszélt.

Csodálatos kirándulásokra vitt bennünket, nemcsak évi egy alkalommal, hanem többször is. Bejáruk vele a környező hegyeket, a Káli-medencét, megtudtunk mindent, amit az élővilágról és a földrajzról illet tudni. Közben erkölcsre, szeretetre nevelt bennünket. Ha néha engedetlenek voltunk, vagy észrevette, hogy nem esszük meg a tízórait, mindig a „szegény Martinovics utcai gyerekekkel” példálózott . Hogy bezzeg ők...

Vince bácsi a táblatörlő szivacs helyett konokul ragaszkodott egy olyan törlőhöz, amely egy fadarabból állt, amelyre báránybőrt kellett tenni. A mi feladatunk volt, hogy kicseréljük, amikor a báránybőr elkopott. Valahogy mindig akadt valakinek egy használaton kívüli bekecs , amelyet fel lehetett áldozni erre a célra.

Aztán elrepült az iskolából ez a két év is, és mi ott álltunk a felső tagozat küszöbén. A következő négy évben olyan csodálatos tanároktól tanulhattunk, mint az Oltárczy házaspár, Bús János bácsi, de igazából mindenkit felsorolhatnék a tanárok közül. Osztályfőnökünk Oltárczy Lajosné, Lujzika néni lett, akinek – különösen a 7-8 osztályban már - elég emberpróbáló lehetett velünk foglalkozni. Addigra már bőven nyitogattuk kamasz szárnyainkat.

A fiatal pedagógusok közül megemlíteném Török Attilánét – akkor még Dolinka Erzsébetet – aki az éneket tanította. Ő akkor még Zsóka néni volt számomra, mára már szépen „eltűnt” a pár év korkülönbség, s eltűnt a neve mellől a néni szó is.

Nagyon szerettem a technika órákat Tóth Jóska bácsival. A technika terem enyv szaga még ma is az orromban van. Én szerettem az enyv szagát. Lány létemre szívesen fúrtam, faragtam, és a párhuzamos és soros kapcsolás közötti különbséget, néhány év múltán az első saját fenyőfaégőmön „tesztelhettem”.

Elég pajkos diákok voltunk , sok tanárunknak sikerült csúfnevet adni. Ezeket most sem árulom el.

Én talán egy kicsit sajátos helyzetben voltam azáltal, hogy az iskola igazgatója, aki a földrajzot és az élővilágot is tanította, egyben az Édesapám. Órákon tanár bácsi volt, de a szünetben, ha beszaladtam hozzá a vajaskiflimért, (amit valóban megkent vajjal, és télen a radiátorra tette, ettől aztán jó ropogós lett) visszaminősült apukává. Szerencsére az osztálytársaim soha nem vetették a szememre, hogy velem kivételeznek. Remélem azért, mert nem is volt így.

Egy iskola nemcsak a pedagógusoktól jó, hanem az osztálytársak közösségétől is.

A 8 évben én ebben sem szenvedtem hiányt. Nagyon jó osztályközösség alakult ki. Legtöbbjükkel a mai napig is szívesen üdvözöljük egymást, érdeklődünk egymást iránt.

A 20 éves osztálytalálkozót megtartottunk, szinte mindenki ott volt. Jövőre talán a 35.-en újra összejövünk.

Pék Lacival például csak az első négy osztályt jártuk együtt, ő aztán átkerült másik iskolába, mégis úgy tartjuk számon, mintha 8 évig együtt lettünk volna. Talán azért is mert a négy év alatt is meghatározó egyénisége volt az osztályközösségnek.( Sok mulatságos dolog történt vele.)

Életreszóló barátságok szövődtek, és kiskamasz korunkban itt bontakoztak ki az első szerelmek is. Persze mi még egymás kezét sem nagyon mertük megfogni, mégis felfedeztünk magunkban a „nőt”, a másikban a „férfit”.

Nyolcadik osztályban lehetőséget kaptunk arra, hogy az iskola pincéjében egy klubhelyiséget alakítsunk ki, ahol néha összejöhettünk, táncolhattunk, Beatlest hallgathattunk, ha sikerült szereznünk egy szalagos magnót. A helyiség persze nagyon egyszerű volt: kitakarítottuk, kimeszeltük és levittünk néhány széket.

Itt vettünk búcsút egymástól nyolcadik után, a banketten.

Nyolc év alatt a játékos gyermekekből szárnyait próbálgató kamaszokká váltunk. Tanultunk a tanárainktól, tanultunk egymástól. Sokmindent kaptunk, és remélem, hogy sokmindent adtunk is.

Részeivé váltunk az iskola 50 éves történelmének, mint ahogy részünkké vált az iskola nyolc év alatt.

Szép volt, felejthetetlenül szép!

Sólyom Károlyné Tóth Mária