Bárdos iskolai emlékeim

/1992−2000/

1992. szeptember elseje egy borús, esős napra esett. Rosszkedvűen ballagtam Anyával kézen fogva leendő általános iskolám felé. Szívemben még ott élt a sok színes nyári élmény, nehezen akartam tudomásul venni, hogy vége mind az óvodai életnek, mind pedig a szünetnek, és egy teljesen más, ismeretlen világba kell nemsokára belecsöppennem. Mintha az ég is engem siratott volna, bánatos hangulatomat tükrözte.

Hatalmas félelmeim közepette léptem át az osztályterem küszöbét, s hirtelen mintha egy varázslatos birodalomba kerültem volna. A falakon színes képek, a sarokban mesekönyvek, a padokban vidám gyerekek, Honi néni kedves mosolya…

Egyszerre minden rémületem elszállt, s izgatottan, tele várakozással ültem le egy másik lány mellé, akivel azonnal jó barátnők lettünk. Első iskolai feladatainknak óriási lelkesedéssel álltunk neki, Honi néni biztatott minket, el nem fogyó türelemmel segített nekünk átlendülni a kezdeti akadályokon. Elindított minket az írás és számtan rejtelmes ösvényein.

Az idő szinte repült, eltelt a délelőtt, s szinte sajnáltuk, hogy máris vége, csak az vigasztalt minket, hogy holnap újra jöhetünk. Közben a nap is kisütött, a szikrázó napsütés is arról tanúskodott, milyen jó volt az első nap a Bárdos iskolában. Ekkor fogadtam meg, hogy én is tanár szeretnék lenni, ami talán akkor még üres kijelentésnek hatott.

Alsó tagozat után, az 5. osztály nagy fordulópontnak számított kis életünkben. Úgy éreztük, mi már „nagyok” vagyunk. Osztályfőnökünk, Kanizsai Zsuzsa néni segített nekünk a felsős iskolai dolgokban eligazodni. Rengeteg fontos tanácsot adott, amivel könnyebbé tette beilleszkedésünket a „nagyok” közé.

A tantárgyak közül mindig is a magyart szerettem a legjobban. Mitterstiller Ili néni útravalóit soha nem felejtem el. Akkoriban nyelvtanóráink bibliája A magyar helyesírás szabályai című könyv volt. Rengeteg szabályt és annál több példát kellett megtanulnunk belőle, amiket aztán Ili néni másnap szigorúan ki is kérdezett. Nagyon nehéz és unalmas munkának bizonyult, sokat elégedetlenkedtünk is érte, nem értettük, miért van erre szükség.

Aztán az egyetemen vált igazán világossá számomra, hogy a helyesírás alalapjait raktuk le mindezzel. Egyetemi életem első kellemes és meghatározó élménye

is ehhez fűződik. Minden elsőévessel, ahogy belép az egyetem kapuján magyar szakra, kitöltetnek egy különböző nehézségű helyesírási feladatokból álló tesztet, hogy megtudják, milyen szinten állnak a hallgatók anyanyelvükkel.

Meg is írtuk mindjárt az első szemináriumon, ami nem tűnt számomra különösebben nehéznek. Másnap aztán a kijavított dolgozatok kiosztása előtt professzorunk megkérdezte, ki az a Nagy Judit. Ijedtemben elsápadtam, fogalmam sem volt, miért kérdezheti. Először azt hittem, valamit nagyon-nagyon elronthattam. Félve jelentkeztem, mire a tanár feltette a következő kérdést:

− Honnan ismeri maga a nyár-nyarat, kéz-kezet típusú szavakkal való összehasonlító

szabályt?

− Még általános iskolában tanultam! – feleltem.

− Biztos jó tanára lehetett, aki megtanította, és még mindig emlékszik erre a szabályra,

hiszen most már évek óta az elsőévesek közül senki nem tudja, még csak nem is

hallotta ezt a törvényszerűséget.

Büszkén mondtam, hogy igen, én egy ilyen általános iskolában tanultam, ahol a tanárok segítségével sikerült leraknunk tudásunk alapjait.

Ezzel a szép élménnyel kezdődött egyetemi pályafutásom.

Mindig szívesen gondolok vissza általános iskolámra, hiszen az ott eltöltött 8 év felejthetetlen volt számomra. Amikor kis elsősként azt mondtam, tanár leszek, senki nem gondolta komolyan, hogy több mint tíz év múlva tényleg a tanári pálya felé haladok.

Nagy Judit