A leghosszabb nap

1944. június 6-án hajnali 2 órakor kezdődött az "Overlord" hadművelet keretében az amerikai és brit erők normandiai partraszállása, a második világháború legnagyobb tengerideszant-művelete. Célja a La Manche csatorna birtokbavétele, majd hadászati hídfő megszerzése volt az észak-nyugati francia partvidéken, amelyet a belga és a holland tengerparttal együtt a Rommel tábornagy vezette német B hadseregcsoport védett. A B hadseregcsoport 38 hadosztályból állt, amiből három hadosztály a "berendezetlen" partraszállási övezetben állomásozott. A két és háromnegyed milliós, Eisenhower tábornok vezette angolszász erők 11 ezer harci repülőgéppel, mintegy hétezer hajóval vágtak neki a műveletnek, teljes tengeri és légi fölény birtokában. Az európai kontinens mélységébe való behatolásra csak

1944. július 24-től került sor.

Omaha Beach

A deszant-művelet legfelsőbb irányítása az amerikai elnök és a brit miniszterelnök kezében volt, nekik rendelték alá a két vezérkari főnök vegyes törzsét, illetve a brit miniszterelnöknek a szövetséges expedíciós erők főparancsnokát.

A D-napot eredetileg 1944. június 5-ére tűzték ki, de a csatornán tomboló vihar miatt a hadműveletet 24 órával elhalasztották. Mindenekelőtt három légi deszant hadosztályt (35 ezer fő, 500 tüzérségi eszköz, 110 könnyű harckocsi) juttattak a part mentén védekező német egységek mögé 2316 szállító és 2590 vitorlázó repülőgép igénybevételével. Ezek a deszantok a tengerparttól 10-15 kilométer távolságban két napig folytattak önálló harctevékenységet. A partraszállási területet az angolszász légi kötelékek 4500 bevetésben "készítették elő". Magát a partraszállást nehezítette a kedvezőtlen időjárás: a szövetségesek vesztesége az első napon 10 500 fő és 114 repülőgép volt. Szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tett 2 millió katonájukból 40 ezret veszítettek, a német veszteség becslések szerint megközelíthette a 700 ezer főt.

A hídfőből való kitörés már a Cobra művelet keretében zajlott. 1944. június 13-án a németek megkezdték Anglia támadását a V-1 (Vergeltungswaffe - "bosszúállás fegyvere") jelzésű "szárnyasbombákkal". Augusztus 25-én De Gaulle és a szövetséges csapatok bevonulhattak Párizsba, szeptember 5-én Brüsszel is felszabadult.

A normandiai partraszállás, általában a második világháborús "második front" problematikája nagyléptékű világpolitikai, hatalmi problémákat, stratégiai érdekeket és a szolgálatukba állított taktikai megfontolásokat érintett. A hitleri Németország a "villámháború" elméletét vallotta, amely szerint a támadás áldozatául kiszemelt államot előzőleg politikailag el kell szigetelni, majd a fegyveres erők masszív, meglepetésszerű csapásával kell villámgyorsan szétzúzni. Minthogy Németország elsősorban kontinentális hatalmak ellen készült háborúra és gazdasági lehetőségei viszonylag korlátozottak voltak, haditengerészete gyengébb volt az amerikai és az angol flottánál. A németek a tengeri harcban a tengeralattjáróknak és a légierőnek tulajdonítottak döntő jelentőséget.

Az akkori angol katonai doktrína vezérelve a tengeri uralom kivívása volt, a legfőbb eszköznek az erős flottát és a haditengerészeti támaszpontok rendszerét tekintették. A katonai rendszerben a szárazföldi haderő másodrendű szerepet játszott. Anglia egy kontinentális háborúban nem szándékozott nagy haderővel részt venni.

Az Egyesült Államok hivatalos katonai doktrínájának három legfőbb tételét John D. Heyes Peripheral Strategy című könyvében a világhatalommá válásban, ennek érdekében a tengerek ellenőrzésében, ennek eszközeként pedig nagy hadihajókból álló flotta hadrendben tartásában foglalta össze. A washingtoni kormányzat kitüntetett figyelmet fordított a hajógyártásra. A szárazföldi hadsereg, melyhez szervezetileg a légierő is tartozott, a második világháború kezdetekor alacsony létszámú volt, és lényegében az első világháborúból megmaradt régi haditechnikai eszközökkel rendelkezett.

A német "villámháborús" hadászati felfogással szemben az Egyesült Államok és Anglia katonai doktrínájának alapelve volt, hogy a háború első időszakában haderőik lehetőleg ne bocsátkozzanak hadműveletekbe az ellenség főerőivel. Csak korlátozott erőkkel és eszközökkel a periférián tevékenykedjenek, megőrizve saját főerőiket a háború befejező szakaszára, amikorra az ellenfél erőforrásai már kimerültek.

Hadtörténészek szerint a német, az angol és az amerikai stratégiának közös vonása volt, hogy a kitűzött cél elérésének lehetőségét tekintve a legkedvezőbb helyzetet vette alapul, és egyik sem számolt azzal, hogy a politikai és a hadászati helyzet a háború folyamán megváltozhat.

Moszkva már 1941-ben javasolta a brit kormánynak a második front megnyitását, 1942-ben pedig már követelte, hogy az Egyesült Államok és Anglia fegyveres erői kezdjenek Nyugat-Európában nagyméretű hadműveletekbe, és ezzel kényszerítsék a német hadvezetést, hogy legalább 40 hadosztályt vonjon el a keleti frontról. Szavakban mindkét kormány egyetértett ezzel. A három kormány megegyezéséről 1942. június 12-én Londonban, Moszkvában és Washingtonban hivatalos közlemény jelent meg, mely szerint "teljes megegyezés jött létre az Európában 1942-ben megnyitandó második front halaszthatatlan feladatait illetően".

Winston Churchill háborús emlékirataiból azonban kitűnik: az amerikai és az angol delegáció az 1941 decemberében tartott washingtoni konferencián megegyezett, hogy a két hatalom haderői legkorábban 1943-ban kezdik meg a behatolást Európába. Amire végül 1944-ben eljött a D-nap, a keleti fronton már a szovjet csapatok kezében volt a kezdeményezés.

Az amerikai és a szovjet csapatok végül is 1945. április 25-én találkoztak egymással Torgaunál ("elbai találkozás").
 

A D-napról hatalmas bibliográfia és filmográfia született. Franciaországban új könyvek garmadája érkezett a könyvesboltokba. Dan Van der Vat történész tollából született A legnagyobb partraszállás, amelynek előszavát John S. D. Eisenhower, a legendás "Ike" tábornok, a későbbi amerikai elnök fia írta. A franciák egy külön Larousse-enciklopédiát adtak ki a II. világháborúról.

Olaszországban a legnagyobb sikert David Stafford skót történésznek a D-nap: visszaszámlálás című könyve aratta. A mű a "leghosszabb napot" eleveníti fel a vezetőknek (Churchill, De Gaulle, Sztálin, Hitler) és azoknak a szempontjából, akik az első vonalban egyszerű katonaként, civilként harcoltak Európa felszabadításáért - írta a Corriere della Sera című milánói napilap. Szerepel a könyvben Glenn Dickin lövész, a 2400 kanadai egyike, akit egy repesz ölt meg a normandiai Fontaine-Henry temploma mellett. Hazájában testvéreinek minden elsőszülött fia az ő nevét viseli, és róla nevezték el Saskatchewanban a Dickin-tavat is.

Stafford könyvének fő forrásai a visszaemlékezések és a személyes levelezések. A mű egyik szereplője, Bill Tucker ejtőernyős már az 1943-as salernói partraszállást is átélte, amikor húszéves veteránként Normandiában harcolt a 82. hadosztály tagjaként. "A nevelés, amit a hadosztálynál kaptam, felbecsülhetetlen segítséget jelentett számomra, valahányszor nehéz munkát kellett elkezdenem és végigvinnem" - írta.

A könyvben azok is helyet kaptak, akik a maguk területén előkészítették a sikeres hadműveleteket: a rejtjelfejtők, illegális újságok írói, szerkesztői. Például Peter Moen, a legnagyobb illegális norvég lap főszerkesztője, akit a nácik elfogtak és börtönbe vetettek. Moan fogva tartása minden napján lejegyzett egy WC-papírra egy gondolatot. Halála és a háború után találták meg ezeket a feljegyzéseket a cellafal résében.

A katalán Juan Pujol a szövetségeseknek dolgozott Garbo fedőnéven, ugyanakkor beépült a németekhez is, akik Arabelként tartották számon. Az volt a feladata, hogy elhitesse a náci vezetőkkel: a partraszállás Normandiában csak megtévesztő manőver lesz, az igazit északabbra hajtják végre. Pujol 1944 decemberében magas brit kitüntetést kapott, majd eltűnt. 1984-ben tűnt fel ismét, amikor Fülöp, Edinburgh-i herceg köszönetet mondott neki azért, hogy hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. "Garbo" 1988-ban halt meg Caracasban.

Természetesen nem hiányozhat a francia ellenállás sem, melynek tagjai a nagy nap előtt feszülten várták, mikor hangzik fel a rádióban Paul Verlaine Őszi sanzon című verse. Az ellenállók tudták, hogy ha a vers az "automne" (ősz) szóig eljut, közel a támadás időpontja.

1944. június 5-én Winston Churchill brit miniszterelnök táviratban közölte Joszif Sztálin szovjet vezetővel, hogy éjszaka megindul a hadi gépezet, ötezer hajóval és 11 ezer repülővel. Ugyanezen a napon Dwight D. Eisenhower tábornok, valószínűleg a balszerencse elűzésére, megfogalmazott egy másik telegramot: "Partraszállóinknak nem sikerült megvetniük a lábukat. Elrendeltem a visszavonulást." Elküldésére szerencsére nem lett szükség.

"Nem vagyok biztos abban, hogy fel fogom ismerni a tájat. A partraszállás után időm javarészét azzal töltöttem, hogy a bozótosban rejtőztem" - mondja a 82 éves Clarence Felt, egyike annak a száz amerikai veteránnak, aki a 60 évvel ezelőtti csata évfordulójára visszatér Normandiába, hogy a helyszínen vegye át a francia becsületrendet. "Annak idején más dolgom volt, nem a nézelődés" - folytatja az egykori ejtőernyős, aki az első felszabadított francia falu, Sainte-Mere-Eglise környékén ért földet a nagy napon, majd társaival együtt elfoglalta a települést.

A veteránok tiszteletére az indulás előestéjén Franciaország nagykövetsége adott fogadást. A kitüntetetésre javasoltak listáját a volt frontharcosok amerikai hivatala állította össze, "vitézségi kritériumok" alapján. A résztvevők örömmel idézték fel hatvan évvel ezelőtti emlékeiket. Bill Priest a normandiai parton alig két lépésre landolt a németek Atlanti Fal néven ismert erődrendszerétől a június 5-ről 6-ra virradó éjszakán. "A hátamon feküdtem, teljesen belegabalyodva ejtőernyőm kötélzetébe. Kilépett egy német, fegyverét a sisakomra helyezte, máig emlékszem a fémtestek ütközésének hangjára. Visszafojtottam a lélegzetemet, minden erőmmel imádkoztam, és mivel a német halottnak vélt - nem lőtt." A 80 éves New York-i, aki ha módjában áll, ma is gyakorolja az ejtőernyőzést, még reménykedik abban, hogy a jövő héten a 101-es légi szállítású amerikai hadosztály néhány más veteránjával együtt megismételheti a hatvan évvel ezelőtti ugrást.

A veteráncsoportban egyetlen házaspár vesz részt: Kathleen és Andrew Dedick. Az asszony 83 éves, a férfi 87, a nő ápolónő volt a partraszálló seregben, a férfi gyalogsági őrmester. "Csak később, az ardenneki csatában ismertük meg egymást" - mondja a nyolcgyermekes anya, aki amerikai nemzeti színű pólót visel. "Gondolhatják, mennyire meg vagyunk hatva: nem csupán mindketten életben vagyunk még, de együtt tehetjük meg ezt az utazást is" - sóhajt Kathleen, aki szívesen emlékszik vissza nászútjukra, amelynek színhelye a felszabadított Párizs volt.

A dél-virginiai Richmondból érkezett Charles Curley füstkarikákat ereget és minden franciával aláíratja emlékkönyvét, amelyben már igen sok név szerepel. Curley rendszeresen visszatért az elmúlt évtizedekben Normandiába, számos francia barátjával ápolja a kapcsolatot. Az egykori gyalogsági tisztet boldoggá teszi a kitüntetés: "Kissé sokat kellett rá várni, de micsoda öröm!" Már csak azért is, mert a francia elismerés saját városában is híressé tette, államának szenátora vacsorára hívta meg a veteránt. Többen is visszaemlékeznek halott bajtársaikra. "Alázattal kell gondolnunk azokra, akik elestek a harcban, vagy nem érték meg már ezt a napot" - jegyzi meg a 86 éves fekete bőrű washingtoni William Calbert.

"Az én egységemnek 227 tagja volt, és csak 27-en tértek haza" - mondja a 85 éves Howard Grant, aki ma is büszke arra, hogy részt vett a csatában, és ezzel hozzájárult a világ meghódítására törekvő zsarnokság szétzúzásához.
 

A normandiai partraszállás és a II. világháború befejezésének közelgő 60. évfordulója a németek által megszállt Franciaország történetének eddig kevéssé feltárt fejezetére is ráirányította a kutatók figyelmét. A német katonákkal szexuális kapcsolatot létesítő nők és a kapcsolatokból született gyerekek sorsával foglalkozó tudományos anyagok csak a közelmúltban jelentek meg.

1999-ben Fabrice Virgili a CNRS, a francia nemzeti tudományos kutatóközpont munkatársa adott először erről a témakörről összefoglaló értékelést. Virgili alapvetően két német dokumentumra támaszkodott, amelyek szerint 1942 és 43 között 50-80 ezerre tehető azoknak a francia nőknek a száma, akiknek viszonyuk volt a megszállókkal.

2003-ban készült el Christophe Weber és Olivier Truc A boche-ok gyermekei című dokumentumfilmje. (A boche a németek francia gúnyneve). Az idén pedig Paul Picaper és Ludwig Norz Elátkozott gyermekek című könyve jelent meg, egy éves kutatás eredményeként. A párizsi L'Express című hetilapban nyilatkozott néhány érintett asszony is. Arról tanúskodnak, hogy ők is, gyermekeik is valóságos kálváriát éltek át a háború után. Megbélyegezték őket, levágták a hajukat, sokat meztelenre vetkőztettek, és mint a középkorban, tollba és szurokba hempergették őket. Volt, akit internáltak, börtönbe zártak.

Már 1942 februárjától ismert volt egy figyelmeztetés, amelyet a Défense de la France illegális lap közölt a következő szöveggel: "Magatokat franciáknak nevező nőstények, akik odaadtátok testeteket a németeknek, megnyírunk benneteket, és Eladta magát az ellenségnek felirítú táblát akasztunk a hátatokra. Homlokotokra tüzes vassal égetünk horogkeresztet."

Miért vállalták mégis a nők ezeket a veszélyes kapcsolatokat? "Ezeknek az asszonyoknak egy része az adminisztrációban dolgozott, és napi kapcsolatban volt a németekkel" - magyarázza Picaper. "Átlépték a tiltott határt kihívásból, hiúságból, anyagi érdekből. Vagy azért, hogy kiszabaduljanak abból a szerepből, amelyet különösen a kollaboráns Vichy-kormány patriarchális szemlélete kényszerített rájuk. És sokan természetesen őszinte szerelemből. Amit meg kell érteni, az az, hogy többségük egyáltalán nem volt nácibarát."

A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy a háború első éveiben a Wehrmacht katonáinak 90 százaléka behívottakból állt, és sokan közülük nem is rokonszenveztek Hitler rendszerével. Különben ők is kockázatot vállaltak, hiszen a náci faji törvények büntették a vegyesházasságot, és a szexuális kapcsolatot is csak a minden szempontból ellenőrzött, szigorúan szabályozott prostitúciós hálózaton keresztül engedélyezték.

A kapcsolatoknak a franciák részéről ilyen kegyetlen megítélése Virgili szerint abból eredt, hogy ebben látták Franciaország teljes vereségének kifejeződését. "Az a gyerek, akit az ellenség nemzett, szimbolikusan és csírájában a francia nemzet eltűnését jelentette. Az a gondolat is elviselhetetlennek tűnt, hogy a totális háború idején voltak, akik kivonták magukat a közös szenvedés alól." Nem csoda tehát, hogy ilyen légkörben a "bűnbe esett asszonyok, anyák" többsége titkolta a kapcsolatot. Sokan életük végéig. Mások eltűnt francia apát hazudtak a gyereknek. Olyan esetek is előfordultak, amikor az anyák a gyerekekkel való kegyetlen bánásmódban élték ki frusztrációjukat.

Arra a kérdésre, hogy miért ilyen későn kerül a téma nyilvánosságra, Jean-Paul Picaper így válaszol: "Valószínűleg azért, mert előbb a többi szörnyűséget, a deportálásokat, a koncentrációs táborokat, a háború más borzalmait kellett kutatni. Mert nehéz, kényelmetlen az érzelmi kapcsolatok "szürke zónájával" foglalkozni. És azért is, mert a gyerekek, akik immár 60 év körüliek, szükségét érzik, hogy összeragasszák gyerekkoruk széttöredezett darabkáit."

Forrás: MTI - Panorama - Mult-kor.hu